Ha ma vidéki közösségi élet helyszínein jár az ember, egészen nosztalgikus hangulat keríti hatalmába. Már ha a nosztalgiát most negatív értelemben használjuk.

Bezár, bezár, bezár

- hallani, olvasni egyre több város, egyre több intézményéről. Éttermek, kávézók, uszodák, művelődési házak, és hogy történetünkre térjünk: színházak esnek áldozatul a bezárási hullámnak, mintha csak 2020-ban járnánk. A koronavírus-járvány szigorú óvintézkedéseiről, aki naivan azt gondolta, hogy végleg a múltéi, most az energiaválság réme miatt ocsúdik fel.

Míg a közintézmények esetében azért okkal él bennünk a remény, hogy az ideiglenes bezárás rövidebb időintervallumot jelöl, mint annak idején a szovjet megszálló katonák "ideiglenes" 40 éves itt tartózkodása, a vendéglátó ipari egységek vagy épp kisfalvak postahivataljai esetében már okkal van bennünk a félsz, hogy vajon kinyitnak-e még jövő tavasszal?

Kinyitott, majd be is zárják

A Szolnoki Szigligeti Színház minden bizonnyal azon szerencsés intézmények között foglal helyet, amelynek időszaki bezárása tényleg csak a fűtési szezonra vonatkozik. Az azonban így is fájdalmas, hiszen 3 év után nyílt ki éppen most a széleskörű felújításon áteső kultúrközpont. A szolnoki és megyei közönség alig pár előadásra ünnepelhette meg visszakapott színházát, már el is köszönhet tőle. Pedig a repertoár közismert és klasszikus művekben bővelkedik. Antigoné, vagy a nagy sikerű, A király beszéde film színpadi változata, Koldusopera, A fösvény, 

és a színháznak névadó Szigleti Ede legismertebb valamint a magyar drámairodalom egyik legsikeresebb vígjátéka, a Liliomfi.

Bár az eredetileg Szathmáry Józsefként született nagy magyar drámaíró nem kötődik Szolnokhoz, inkább Nagyváradhoz, Temesvárhoz és Budapesthez, mégis róla nevezték el a szolnoki színházat, így a mű bizonyos értelemben hazatért. A Liliomfival igyekezett megünnepelni a társulat azt, hogy három év után újra az ismert, régi-új kőfalak között fogadhatja a műkedvelő közönséget. Mégis alig gördült föl a függöny először az a Liliomfi premierjén szeptember 23-án, pár napra rá a város önkormányzata a színház bezárása mellett döntött.

Az energiaválságra való tekintettel Szolnok, hogy a várost működtetni tudja, számos intézményét bezárja, vagy működését korlátozza - hiszen még az is felmerült, hogy éjszakára a közvilágítást is kikapcsolják, de erről a polgárok nyomására végül elállt a városvezetés.

A színészek és a nézők mint egy nagy család

A bezárások miatt is volt mégis keserédes Ónodi Gábor egyébként közvetlen és szórakoztató felvezetője a darab nyitányaként, amikor büszkén és ünnepélyesen azzal köszöntötte a közönséget, hogy 3 év után újra egymásra találhat közönség és a színház Szolnokon. A gondot és a bajt azonban hamar sikerült feledtetni a pörgős előadásnak, amelynek azt is sikerült kivívnia, hogy ne legyen érdemes összevetni Makk Károly filmklasszikusával. A Keresztes Attila rendezte darab annyira más, mint az 1954-es Liliomfi, hogy nincs értelme összehasonlítgatni - lényegét tekintve azonban azonos:

a szív győzelme áll a központjában mindkét alkotásnak.

A szív győz a szerelemben, de a szív győz a hivatásban is, amely üzenet betölti a művészet örök szerepét, hogy erőt ad a hétköznapokhoz. Erről beszélt Szalay Ferenc polgármester a Magyar Festészet Napja központi, szintén Szolnokon tartott eseményén is, hogy nem áldozhatjuk fel a kultúrát a kényszerű spórolás oltárán. És bár a színházat télire bezárják, a polgármester elmondása szerint az igazgató Barabás Botond alternatív megoldásokon dolgozik, hogy a megyének ne kelljen ismét nélkülöznie hónapokra a szolnoki színi munkát.

A most bemutatott Liliomfiban nemcsak az köszöntő beszédben szólítják meg a nézőket, hanem tényleges szerephez is jutnak.

Szellemfi pedig egyszer el is téved a sorok között, amely által elvékonyodik a képletes választó fal a színpad a padsorok között, és valóban egy közösséggé, a művészetet tisztelők közösségévé válik néző és színész a Szigligetiben. Ezzel a rendezői felfogással talán kicsit Szigligeti Ede kora is megidéződik, hiszen az ő idejében még sokkal intenzívebbek lehettek és egyáltalán lehettek interakciók a közönség és az előadók között.

Hamlettől az olajársapkáig

A Liliomfi Szigligeti Ede életrajzi ihletésű darabja, amely alkotást legtöbben Makk Károly filmjének köszönhetően ismerünk, és a retinánkbe éghetett Darvas István alakítása. Most Csákvári Krisztián játsza el a főszerepet, akinek ez az első évada Szolnokon. Olyan természetesen és közvetlenül mozog ebben a darabban, mintha született szolnoki Liliomfi volna. Az ő egyediségének köszönhető, hogy a formájában modern rendezést nincs értelme összehasonlítani a klasszikus mozival.

Nyilván nem Pintér Béla-i méretekben, sem nem tőle megszokott éllel, de enyhe utalások közéletünkre még itt, a szolnoki színházban előadott vígjátékban is elcsattannak. Igaz, ezek nem fájó pofonok, inkább csak kikacsintások, amelyre a közönség rezonálva felnevet. De például az olajársapka emlegetésén túl megidéződik többször Shakespeare is, amely le is földeli a túlzott aktualizálást.

A darab szórakoztató, de nem szórja szét a figyelmünket. Felemelő, ahogy a művészetnek kell. Derűs, amire egy borongós, energiaválságtól tépázott novembernen a leginkább szükségünk van. Igaz, idén már csak Katalin-napkor, november 25-én látható a darab, még van pár hely. Aki korán kapcsol, aranyat lel.

Reméljük, jövőre új Liliomfik és új darabok hozzák majd a tavaszt Szolnokon!

A kiemelt kép forrása: a színház weboldala