1956-ot írunk. Tizenegy éve ért véget a modern történelem legvéresebb és legtöbb áldozatát követelő – második világháborúként ismertté vált – világégés. Láttak Önök már a Dunába lőtt pesti hidakról fotókat és hogy az első, de akár a második kerület és uszkve a belváros 70 százaléka rom-, roncs-, tégla- és porhalmaz, amik alól kandikáltak ki a tetemek? A hidakat valahogy ‘50-re lábra állították, de Pest még igencsak dűledezik, roskatag. 

Európa teljesen kettészakadva, Magyarország a keleti blokkba zárva, nyakunkon az oroszokkal az újjáépítésben.

Budapest épp kezdene magához térni, elindul a reguláris oktatás óvodától egyetemig, a gyárakban nincs annyi munkás, amennyit ne lehetne foglalkoztatni, az építőiparban számtalan nő is dolgozik, malteros kanalak fedik a golyónyomokat egy évtizede szüntelen, de még sok a kráter, űr a városban, a lelkekben. Befedhetelen, feledhetetlen. Teljhatalmon a kommunista párt, belső viszályait szítják az oroszok, de egy torzsalkodásért tudjuk Koppány és István óta nem kell szomszédolnia ennek a hányavetett népnek. 

Ebben a kilátástalan helyzetben és a komoly hírzárlat ellenére is eljut Magyarországra a lengyelországi – poznani – 1956 június végi tüntetés híre, ahol gyári munkások százezres nagyságrendben mutathattak fityiszt pár napig a hatalomnak.

Nyilván – social média hiányában – eljutott mondjuk rádión annak is a híre kis országunkba, hogy a karhatalom és a ruszkik nagy mellénnyel és tankokkal, golyókat, lövegeket nem kímélve torolták meg a tömegfelkelést. 

Ám e lázadás nem múlt el nyomtalanul, mert a lengyel komcsik hiába copypaste-elték fáradhatatalanul a sztálini diktatúrát, a szabad, lánglelkű, erkölcsön és istenhitben szocializálódott lengyelek nem tudták sose’ lenyelni az önkényt. Nem hiába „zúgott el” Poznan forradalma, örökre megpecsételte Lengyelország sorsát, aztán ez átragadt a magyarokra ötvenhatban, tetézte a '68-as a prágai tavasz és megkoronázta a kommunizmus bukását a '89-es berlini breaking the wall. 

Azért mégis, hogy ma megértsük '56-ot pesti, szegedi, de akár pécsi egykori suhanc szemmel, füllel nem elég, mélyebbre kell nyúlnunk, mint amihez ez a két érzékszerv hozzásegíthet.

1956-os hírfolyam: Szovjetunió, a kommunista rezsim virágzik, belső üzenetei kódolva se jutnak ide, ott minden szép és jó, az USA-ból csoki, kávé jön, NDK-ból Wartburg adja az életérzést, orosz Ladák, Volgák pöfögnek a pesti flaszteren, utóbbi márka utaztatásaiból ezrek nem tértek vissza szeretteikhez.

Közép-Kelet-Európa rendjét tankok, kalasnyikovok, díszes vállapok vigyázzák, mindenhol burjánzik a szegfű. 

Moszkva politikai bugyraiba nem látni, de amikor már maguk az oroszok is szégyellni kezdték Sztálint, na az átjött, szivárgott éteren, minden csatornán át. Azzal kezdődik minden. Hruscsov desztalinizációs beszédével. Na ez csapódott be poznani munkások szabadságigénylő adóvevőibe és Magyarországon elsőként a szegedi egyetemistákba. Akik olvastak és hallottak az osztrák – 1955 májusában aláírt – függetlenségi nyilatkozatról, amely garantálta, hogy az oroszok elhagyják Ausztriát és az alpokalji állam újra szuverén és független lehet. 

Szóval Hruscsov tata beszéde, Ausztria visszakapott szuverenitása, a poznani megmozdulás az indukció, ami először a szegedi Campuson pontokban megfogalmazott követelésekként jelenik meg, majd a Műegyetemen cizellálódik, aztán kijut a pesti utcákra és onnantól nincs megállás, utat tör a magyar szabadságvágy.

Happy end azért itt sincs. November 11-én befellegzik és bezáródik Csepelen, ezzel évtizedekre megreked sok millió magyar sorsa. Rákosi jól megélt belőle, a kormányra visszaóhajtott enyhe kommunizmus hitét nyújtó Nagy Imre bitón végzi, Kádár gulyáskommunizmussá „enyhíti” a nagy szovjet eszmét, Apró, Biszku még eltüntetnek pár ezer embert időközben, 1990-ben az Antall kormány teszetoszasága megágyazza az MSZMP „pufajkás” immár csak MSZP-és Horn Gyula visszajövetelét, ahhoz, hogy aztán itt végképp ne lehessen elszámoltatás, számonkérés, jaj, de előre szaladtunk…

Azt sem tudom jó szívvel kimondani, hogy az ötvenhatos emigráció jobban járt, mint az itthon rekedtek. Azt sem tudom immár 2022-ben, hogy most az EU által hazám: Magyarország választási autokrácia hibrid rezsimmé nyilvánítása miatt sajnálkozzam, vagy dicsekedjek, mert annyi értékrend ment itt fel és alá rendszerváltás óta, mint Cseh Tamás fejében az összekeveredett féldecik, s kormányzatok.

Most is harc van, szomszédságunkban dúl az orosz. Amikor azt látom, hogy bombákkal tapétázza ki a regnáló rezsim ezt a kicsi országot, Brüsszelt hibáztatva és alig ejt szót az orosz konkvisztádorokról, z elkeserít. 

Ám ami tűpontos bennem, az az erő és a hit, amit ‘56 hős népe adott: a Szabadságvágy! 

Az ‘56-os örökifjak követelményei közül néhány:

• Új vezetést akarunk, Nagy Imrében bizalmunk!
• Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!
• Szovjet sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza!
• Függetlenség, szabadság!
• Aki magyar, velünk tart!
• Most vagy soha!
• Vesszen az önkény, éljen a törvény!
• Szabadságra szavazunk, Kossuth-címert akarunk!
• Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!
• Ruszkik haza!

Címlapfotó: Fortepan